9 évvel ezelőtt...

... feküdtem egy kórházi ágyon, és csak az agyam mozgott, a testem nem tehette a spinális érzéstelenítés miatt. Az agyam viszont kattogott. Fáradt nem voltam, elvégre metéltek, tolni nem kellett, fájni sem fájt túlságosan. Csak kimerült az idegességtől.
Két emelettel feljebb viszont ott volt egy pici lény, akiről nem lehetett tudni, hogy mi van vele, ez volt a 32. hét, az apgarja annyira szar volt, hogy elsőre el sem akarták mondani. Épp hogy csak levegőt vett, semmi más életjel. Azért ez is valami. És én még nem is láttam... Csak arra gondoltam, hogy felkelhessek, és mehessek megnézni. Elvégre ő az én fiam. :)))

Aztán jöttek a komplikációk, amikről később kiderült, hogy sajnos a gyerekorvos okozta. Az ott töltött három nap alatt volt több légzésleállás (egy pont, mikor először megérintettem az inkubátorban), őrült telefonálgatás a nővéremmel, aki egy másik kórházban csecsemős főnővér, fejése a semminek, elvégre be kell annak indulnia valahogy, tanácstalan doktor hallgatása, majd megismerkedés a Cserny Mentőkkel, akiknél pontosabb, fegyelmezettebb és informatívabb eü. dolgozót nem ismerek, átszállítás a gyerekklinika PIC-ére és egy éjszakám úgy, hogy én egyik kórházban, ő a másikban, izgulás az életéért. Majd negyedik nap reggel végre megint együtt a PIC-en.

Akkor végre megtudtuk, hogy a kölöknek semmi baja, azon túl, amit a feleslegesen kapott antibiotikum, és a szintén feleslegesen betett garatoxigéncső által okozott leállások okoztak.
De szerencsére ez is elmúlt, az én, születésekor kétkilós, háromnaposan 1,70-es babám szép lassan visszahízta magát 2 kilóra, ekkor végre hazamehettünk.


Ez a kiskölök ma 9 éves és életem egyik szerelme a három közül.
És szerencsére egy teljesen átlagos, vidám, agyafúrt, rosszcsont, jófej kilencéves.



(nem túl frissek a képek, de a dolgozóban csak ilyen van. Viszont viccesek.)